” A legnagyobb hibánk, hogy azt hisszük van időnk.” /Buddha/
Fiatalon az ember gyakran úgy érezi, hogy végtelen mennyiségű idő áll rendelkezésére. Nem érzékeli ennek a tényezőnek a súlyát.
Hajlamos halogatni, majd holnap, majd a jövő héten, jövő hónapban, évben. Majd ha befejeztem ezt, elkezdtem azt, megkaptam amazt. Majd. Telnek az évek, és még mindig: majd… Egészen addig, míg egy nap hatalmába kerít az érzés, hogy már nem lesz AZ majd. Elkéstünk. Már nem ott tartunk. Egyes esetekben ez egyáltalán nem baj. Ám ha bánjuk, ha sajnáljuk, ha sóvárogva gondoljuk, hogy mi lett volna, ha… Mennyivel szebb lenne most az élet, ha akkor megtette volna, belevágott volna, vette volna a fáradtságot, akkor lehet, hogy nem a helyén van. Ám a gondolatra, hogy akár belevághatna most, megszólal a kisördög odabent, és gyorsan el is hessegeti a gondolatot: „Én már öreg vagyok ahhoz, hogy megvalósítsam.”
A jó hír az, hogy az esetek döntő többségében ez csupán csalóka érzés, mert sosem lesz késő nekilátni, legfeljebb nehezebb lesz az út. Minél előbb érkezik el a felismeréshez, annál szélesebb a lehetőségeink tárháza!
Akkor kezd rádöbbenni az idő valódi súlyára, amikor felismeri, hogy a mindennapi rohanásban felőrlődik. Elrepült egy évszak, és észre sem vette. Eltelt egy év, és olyan, mintha tegnap lett volna, mert azóta csak a dolgai után rohant. Reggel felkelt, elvégezte rutinból a teendőinket, rohant a munkába, ott sem tudta utólérni magát, majd hazafelé elintézte ezt, vagy azt. Mire hazaért holt fáradt volt, és már nem volt ereje érezni, örülni, szeretni, zombiként lerogyott, vagy lerogyott volna, ha tehette volna, de sokszor még akkor várta a házimunka, a gyerekekkel kapcsolatos teendők, stb. Nem ért rá önmagára sem figyelni, ahogy a szeretteire sem. Gyakran a saját érzéseit is csak felszínesen ismeri. Azt hiszi rendben vannak a dolgai, mert bele sem gondol. Csak működik nap, mint nap biorobot üzemmódban, keresztül vágtatva az életén.
Az emberek sokszor nem is akarnak belegondolni, rendben van-e az életük, mert a végén még rádöbbennének, hogy nincs. Ezért aztán, megy minden tovább, ahogy addig, miközben az életben pont arra nem érnek rá, ami a lényeg lenne. Te szánsz időt megélni az érzéseidet legalább időnként?