Lendületbe hoznád magad?

Új év, sőt új évtized kezdődött. Fogadalmakat teszünk amikor még előtte vagyunk. Jövőre így, az új évben úgy… Nagy szavak. A változáshoz nem kell új évtized, új év, de új nap sem feltétlen. Minden nap minden perce egy új lehetőség arra, hogy elkezdjünk tenni önmagunkért, a céljainkért. Te megteszed önmagadért azt, amit kell? Ha azt az életet éled, amire vágytál, amiben igazán jól érzed magad, akkor erre a kérdésre igen a válasz. Ha úgy látod, van, amin érdemes lenne változtatni, de bizonytalan vagy, esetleg nem tudod milyen módon lehetne, akkor érdemes segítséget kérni.

Hova lett már megint a pénzem???

Már tucatszor megfogadtuk, hogy a következő hónapban ügyesebbek leszünk, kevesebbet költünk, rendezzük a tartozásainkat, vagy megtakarítunk. De valahogy megint nem sikerült.

Pénzügyi szokásainkat sok dolog határozza meg. A tanult minta, vagy épp annak elrettentő ereje, a tudatosságunk szintje, az életünk rendben léte, vagy káosza, a terveink, vagy azok hiánya.

Különböző okokból fakadhat a jelenség, ezért különböző megoldásokat igényel. Ha szeretnél ezen túllépni, szívesen segítek!

Segítség! Vagy mégse?

Segítség

Azon gondolkodtam, vajon mi az oka annak, hogy az emberek olyan ritkán kérnek segítséget? Tudják, hogy bajban vannak, tudják, hogy nem látják a kiutat, jól jönne a segítség, de valami mégis visszatartja őket. Csak süllyednek tovább szép lassan. Stratégiákat dolgoznak ki a túlélésre, megkeményítjük magukat, hogy el tudják viselni, de nem változtatnak. Azt nem! Az túl nehéz!

Ez pedig csak illúzió. A félelmeik vetítette illúzió. Pedig számtalanszor kiderül, hogy a félelmek csak a képzeletükben élnek, csupán vélt félelmek! Valójában benne maradni nehezebb. Hosszútávon mindenképpen. Ehhez kell a segítség. Tisztán látni, kicsit eltávolodva, más perspektívából nézve.

Mások úgy érzik, azzal, hogy segítséget kérnek, beismerik, hogy valamiben kudarcot vallottak. Pedig dehogy! Mások úgy érzik: „Nehogy már más mondja meg, hogyan éljek!” Ne is! De az a más segíthet abban, hogy te magad megtaláld a te megoldásodat!

A visszatartó erő

Valaha mindenkinek voltak álmai. Lehet, hogy utoljára gyermekként. Azután a társadalom kiölte sokakból, de nem csupán azt, magát a képességet is, mely az álmokat létrehozza. Egyesek tudatában vannak, hogy feladták az álmaikat, másokban még csak fel sem merül, hogy egyáltalán lehetnének álmaik. Van munkájuk, van családjuk, hó végén is van mit enni, mit is akarhatnának még? Tökéletes az életük! Van, akinek ettől valóban az. A többség esetében azonban ez csak arról szól, hogy nem mer már álmodni sem. Egyébként is marad inkább a biztonságos területen, hiszen azon eddig is el tudott igazodni.

A gyerekek úgy születnek, hogy számukra természetes, hogy az élet minden terén nagyokat álmodnak, és mindennel kísérleteznek. Mire felnőnek, ezeket a képességet elsősorban az oktatási rendszer, de gyakran a szülők, rokonok, sőt a diáktársak is szisztematikusan megsemmisítik. A magyar társadalom egy kifejezetten negatív attitűddel rendelkező társadalom, nálunk nem támogatni szokás a lelkesedést, hanem kinevetni, kigúnyolni, lelombozni. „Ugyan már! Úgysem fog sikerülni! Egyáltalán hogy jut eszedbe ilyet gondolni?” A bátrabbak is megkapják a magukét!  „Ebbe bele mertél vágni? Te jó ég! Tudsz így aludni?” Ilyen, és hasonló ítéletekkel szokás felcímkézni, a veszélyek aránytalan felnagyításával szokás riogatni. Idővel kialakul bennünk, hogy már el sem kezdünk álmodozni, lelkesedni meg aztán pláne nem, hiszen már előre halljuk a környezet negatív reakcióját. Kísérletezni valami újjal többségében nem mernek. Igaz, hogy nem jó, ahogy van, de hát a járt utat a járatlanért…, ugye? Kicsiben sem, nem még nagyban! Nemrég olvastam valahol, hogy az amerikai és az európai társadalmak között az a lényegi különbség, hogy míg Amerikában az élet szerves része a bukás is, addig Európábán ez kínos, szégyellni való dolog. Ki akarna megszégyenülni?

Kevesek képesek ezzel szembe menni. A többség jobbnak látja belesimulni a masszába, sodródni az árral, nem szeretnek kilógni a sorból. Magukévá tesznek egy téves következtetést, miszerint: a többiek is így csinálják, tehát így a jó! Egyáltalán nem biztos, hogy úgy a jó! A különböző kultúrák különböző mintákat mutatnak bizonyos kérdésekre, akkor hogyan is mondhatnánk, hogy így, vagy úgy a jó?

Egyszerűen félnek. Félnek másképp gondolkodni, félnek másképp dönteni, másképp élni, félnek szakmát váltani, félnek kilépni egy rossz párkapcsolatból. Félnek meghúzni a határokat más emberek számára, félnek nemet mondani a gyerekeinknek, félnek döntéseket meghozni, bármin is változtatni, félnek a legkisebb kockázatot is vállalni, egyszerűen mindentől félnek!  

Félelmek

A félelem viszont gúzsba köt, és tehetetlenné tesz.  A tehetetlen ember pedig szenved a kellemetlenségektől, de fogcsikorgatva végigcsinálja. Ugyan egyre nehezebb, egyre fárasztóbb, egyre kilátástalanabb, de mégis csinálja. Mert FÉL változtatni! A félelemnek pedig hatalmas ára lesz idővel, a gyávaság benyújtja a számlát!  Előbb-utóbb testi tünetek is lesznek. A boldogságával és az egészségével fizet. Tényleg megéri?

Végtelen? idő

” A legnagyobb hibánk, hogy azt hisszük van időnk.” /Buddha/

Fiatalon az ember gyakran úgy érezi, hogy végtelen mennyiségű idő áll rendelkezésére. Nem érzékeli ennek a tényezőnek a súlyát.

Hajlamos halogatni, majd holnap, majd a jövő héten, jövő hónapban, évben. Majd ha befejeztem ezt, elkezdtem azt, megkaptam amazt. Majd. Telnek az évek, és még mindig: majd… Egészen addig, míg egy nap hatalmába kerít az érzés, hogy már nem lesz AZ majd. Elkéstünk. Már nem ott tartunk. Egyes esetekben ez egyáltalán nem baj. Ám ha bánjuk, ha sajnáljuk, ha sóvárogva gondoljuk, hogy mi lett volna, ha… Mennyivel szebb lenne most az élet, ha akkor megtette volna, belevágott volna, vette volna a fáradtságot, akkor lehet, hogy nem a helyén van. Ám a gondolatra, hogy akár belevághatna most, megszólal a kisördög odabent, és gyorsan el is hessegeti a gondolatot: „Én már öreg vagyok ahhoz, hogy megvalósítsam.”

A jó hír az, hogy az esetek döntő többségében ez csupán csalóka érzés, mert sosem lesz késő nekilátni, legfeljebb nehezebb lesz az út. Minél előbb érkezik el a felismeréshez, annál szélesebb a lehetőségeink tárháza!

Akkor kezd rádöbbenni az idő valódi súlyára, amikor felismeri, hogy a mindennapi rohanásban felőrlődik. Elrepült egy évszak, és észre sem vette. Eltelt egy év, és olyan, mintha tegnap lett volna, mert azóta csak a dolgai után rohant. Reggel felkelt, elvégezte rutinból a teendőinket, rohant a munkába, ott sem tudta utólérni magát, majd hazafelé elintézte ezt, vagy azt. Mire hazaért holt fáradt volt, és már nem volt ereje érezni, örülni, szeretni, zombiként lerogyott, vagy lerogyott volna, ha tehette volna, de sokszor még akkor várta a házimunka, a gyerekekkel kapcsolatos teendők, stb. Nem ért rá önmagára sem figyelni, ahogy a szeretteire sem. Gyakran a saját érzéseit is csak felszínesen ismeri. Azt hiszi rendben vannak a dolgai, mert bele sem gondol. Csak működik nap, mint nap biorobot üzemmódban, keresztül vágtatva az életén.

Az emberek sokszor nem is akarnak belegondolni, rendben van-e az életük, mert a végén még rádöbbennének, hogy nincs. Ezért aztán, megy minden tovább, ahogy addig, miközben az életben pont arra nem érnek rá, ami a lényeg lenne. Te szánsz időt megélni az érzéseidet legalább időnként?